A holnap kétkezi gyermeke

Meleg van a fejemben…
A szikrakő kimozdult a helyéről,
Nap-szemed égőn felel,
ahogy a szilkán remeg az üvegszilánk.
Hevesen keresed a szavakat, de miért?
A sarud elkopott, és megrepedezett tenyered.
Egyszerűen kergettek és nem volt neved.
Az égen a felhőt keresed, s az Istent,
de a sok bájolgó enyészet a Földre köti szemed.
Hófehér tájakon hűtöd titkon elméd,
vöröses-feketén izzó gondolataim miért akarnám kimosni?
Csak a leheleted páráját akarom az arcomra nyomni
és utólag jól esik, hogy nyoma nem marad?
Két pamutgombócot futtatok egymás mellett,
egy idő után úgyis összegabajodnak… kibogoznád?
S értenéd-e, hogy a kettő színe miért nem hasonló?
Nincs két olyan szín, mi össze nem párosítható!
De a csomóból szalad ki az áram.
Kíváncsi lennék, minek válik hajtóerejévé…
Nem tudom… az álom akár dallal is működhet.
Sőt mi több, nappal is ez hajt!
S a haj alatti emlék-harang percenként földre tönköl.
Csonkol a pillanat és földbe tönköl!
Tagtalan korcsként úszok a tükörbe,
neked adom ezt a verset, de örökbe! :-)

(négykezes Kocsis Lenkével, Újvidék)

Kelt.: 2009. március 26. Olvasva 87 alkalommal.