Varázstükörben önmagát...

Tűz a nap. Gyenge szellő kapkodja el arca elől a kusza tincseket. Nem pislog. Merev, ösztönitatta arccal törtet előre. Nem hall, nem érez, csak lát. Posztóleplet visel. Kezei görcsberándulva fogják a ruhát, ami még megmaradt neki. Csak megy és érzi minden porcikájában a felforrósodott vér lüktetését.

Most megtörli arcát. Minden résébe beszivárgott a homok és sárrá egyesült a heves küszködéssel.

Fáj a szeme. Kiszáradt. Már nem tudja, mi a könny kilenc év gyötrelem után. Lélegzete egyre nehézkesebb. Keveredik a levegő a szennyel, mit a cellában magába szívott.

Összerogy. Érzi vállán a keresztet. Köpködik és rugdossák. Élete csepegni kezd az éhező homokra. Befogja orrát. Térdre áll, majd lassan, remegve kiegyenesedik benne az emberi méltóság. Felnéz az égre. A nap égeti arcát. Nem csukja be szemét, nem is hunyorít. Farkasszemet néznek. Versenyre kel az őserővel, és bizonytalanul, mint ki most tanult meg járni, elindul. Egyre szaporábban szedi lábait. Ziháló lélegzése is felgyorsult. Teljesíti a parancsot: ÉLJ!

Hirtelen megtorpan. Felcsillan előtte a remény. Szaladni kezd, s térdre borul a mennyei ajándék mellett. Hallgatja a csobogást, nézi a víztükröt és mosolyog. A családját látja. Gyermekei a karácsonyfa alatt boldogan bontogatják az ajándékokat. Felesége épp megteríti az asztalt az ünnepi vacsorához...

Érzi a finom töltöttcsirke illatát. Egyrecsak tompul a csobogás. Csobbanás. Már nincs is annyira meleg. Kedvese kezet nyújt neki. Odamegy, megcsókolja. Otthon van. Együtt ünnepelik a karácsonyt.

Kelt.: 2005. december 10. Olvasva 312 alkalommal.