Izzó pumpa áramszünet közben... a barna fotelomban

Ez ismét jó szer. A toll hegye egy pillanatra sem pattan fel. Az áramütések újra és újra átporzanak rajtam, (könnyem csorog,) a dobhártyám szaggatottan hullámzik, a szívem pedig szolgaszerűen veri hozzá a ritmust... – még jó.

Végre útban vagyok... talán most már az úton, mert – boldogan jelentem ki – idecsalattak... megcsalattak(?)... Most mintha mákoskalács ízű lenne a levegő.

Képzeld, alkotni tanulok: a tinta-vonalak kialvatlanul srégaznak össze és hirtelen kirajzolódok a gyáva álmodozók vonalkódjával a szemhéjam alatt, felkötöm magam a hálózatra és a vírussal megfertőzött, biztos találkozási pontokat bámulom, hisz Nála ugye nincs idő, sem lehetetlen... Élvezettel szórom szét a hajam a városokban – anélkül, hogy észrevennéd –, hátha helyre fújja őket a szél... ha most nem is, de legalább időben.

Érzed? A háromszög! A serleg, a toll és a közvetítő Fény. Csak neki vannak szárnyai... De én képzeltem a serlegnek is. Vele repültem. Mi mindannyian csak el vagyunk valahol és valamikor képzelve, hogy aztán csak úgy el lehessen bennünket felejteni. Akár ma!? De hát ha más nem is, az álmunk mindig megmarad, igaz?

Azt hittem, hogy arról a nyomorodott lóról újra már nem lehet leesni. Ennyit a hitemről. A gyertyák mind elmentek a francba. A takaró alatt már csak az otthagyott zoknijaimat találom a használt szaggal, készen az újrahasznosításra. A verseket nem lehet újrahasznosítani. A tieid. Te vagy. S én magzatpózban göcsörgök melletted, mert az olyan jó...

Hidd el, már rég nem akarok vidámparkba menni. Ma már biztosan lehánynám a környéken bámészkodókat, és aztán azért is fizethetném a büntetést... mert tilosban parkoltam: egy szép, virágos tisztáson, közel az éghez.

Magukra hagytam az ujjaim a papíron. Ugye, milyen bolondok...és őszinték?

Pillanat:/, valahol elvesztettem Isten kezét!

Kelt.: 2008. október 19. Olvasva 188 alkalommal.